in English

Vízitúra Blog

2014.10.02.

Első lemondott túránk

Az alábbi levelet akkor küldtük ki (2014. szeptemberében), amikor az Evezzelem történetében először lemondtunk egy vízitúrát.

Kedves Utasaink!

A hétvégi evezés elmarad. Mondanám, hogy a várható rossz idő miatt, hiszen ha ragyogó időt jósolnának, akkor bizonyára mennénk, és nem mondták volna le kb. nyolcan az elmúlt 2-3 nap folyamán. De nem csak az idő miatt, a lemondások miatt, meg hogy általánosságban szeptember közepén mire is számíthatna az ember. Ezért is. És azért is, mert kell tudni feladni. Mindenki, aki már volt csak egyetlen túrán is velünk, az tudja, hogy élvezettel csináljuk végig a legnehezebb körülmények között is, és élménnyé tesszük azt is, ami józan ésszel nem az. Az már az a fajta kihívás, ami egyetlen túravezetőnk számára sem kihívás, ezt büszkén és biztosan állítom. És rengeteg utasba oltottuk bele közösen ugyanezt a keménységét, a levél olvasói közül is számosan vannak ilyenek. Megállni is kell tudni. Látni, hogy van, amikor az emberi mérvű erőnél van nagyobb erő, amivel kár vitázni. Ezt a túrát is végig lehetne vitázni, harcolni az elemekkel, és a végén hihetnénk azt, hogy győztünk. Mint túravezető, aki a csapat nevében felelősen előre lát és dönt, most úgy látom, hogy nem ez a faladat. Inkább lemondok a végigharcolandó győzelemről, és meghajlok valami nagyobb előtt, mert ebben több kihívást látok a magam részére. Azt hiszem ezzel a döntés súlyát is leveszem a vállatokról, mert érzem, hogy (a túravezetők kivételével) még a legtöbben haboznak, és csak a következő órákban döntenek majd. Tisztelem őket, és azokat is, akik bármi áron végig akarták volna csinálni. Erre még sok lehetőségük lesz, velem és nélkülem is. Döntöttem és nem fogom a hétvégén fájó szívvel az eget figyelve azt latolgatni, hogy jól vagy rosszul. Az előlegeket igyekszem mielőbb visszaküldeni, mert én döntöttem így.

Szeretettel.
Zsolt

2014.04.22.

Az én Mosoni-Dunám


Lustán, lefelé - www.evezzvelem.hu

Első alkalommal egy felejthető családi túra során kenuztam végig a Mosoni-Dunát, ’98 körül. Utána néhány év szünetet követően 2004-ben már szélesebb baráti társaságomat vezettem rajta. Na, az nem volt unalmas! Mentünk előre, bele a nagyvilágba, hiába volt térképem, ugyanis a falvakat még a tiszai tapasztalatok miatt nagy ívben elkerültük, és aludtunk mindenhol, ahol nem volt kényelmes.
Rögtön első nap indulás után 2-3 órával megpróbáltunk pisiszünet okán kikötni egy meredek parton, ahonnan az állítólagos tulaj úgy próbált elűzni bennünket, hogy elkezdett hullámokat kelteni egy igen nagy motoros ladikkal – hátha beborulunk. Erre az egyik kormányos előkapta az ülés alól kedvenc Fiskars baltáját, meglóbálta feje fölött (jelezve a viking ősöket), és „vitázni” kezdett a tulajjal. A kérdés békés rendezését egyedül a sodrásnak köszönhettük - mely minket szépen továbbcipelt, lefelé.

Kenuvirág - www.evezzvelem.hu

Aztán újabb szünetet követően 2008-ban varázsoltak ide a vízitündérek. Lengyelországba indultam stoppal egy karate-edzőtáborba, de Rajkánál senki sem akart fölvenni. Két óra után könnyedén adtam föl, amikor eszembe jutott, hogy otthon – ki tudja, miért – betettem a karate felszerelés mellé egy Mosoni-Duna térképet is. A folyó Rajkánál ágazik ki a Dunából, így szinte a helyszínen voltam. Érdekes módon abba az irányba azonnal elvittek. A kenubérléssel is hátszelem volt, két óra múlva már nyugodtan lapátoltam lefelé. Sátor, túrafelszerelés értelemszerűen semmi sem volt nálam, és nagyon férfinak gondoltam magam, hogy egyedül a szabad ég alatt éjszakázok, a semmi közepén.
Másnap Mosonmagyaróvárról ártatlanul fölhívtam a barátnőmet (akivel egy ideje épp szakításban voltunk), hogy nincs-e kedve lejönni evezni kicsit. Volt. Az exbarát, exbarátnő szerepet hamar magunk mögött hagytuk, emlékszem, másnap a hajóban Hevesi Tamástól az „Ezt egy egy életen át kell játszani” című nagy kedvencemet énekelgettem Anitának. Hogy akkor mit érezhettem meg, már nem tudom, de tény, hogy tavaly, az esküvői szertartáson ez volt a zenei aláfestés, amikor a vendégek gratuláltak az eskünkhöz.

Egy kis baráti kényeztetés - www.evezzvelem.hu

Azóta nincs megállás. A következő évben egy közel 70 fős nemzetközi társaságot vezettem végig a folyón (az immár hivatalosan is megalakult Evezz Velem Egyesület keretein belül). Fontos tapasztalat volt, hogy több támogatásra van szükségem: hiába vittem öt túravezetőt segítségül, a végén egy megsérült lábujj ürügyén – már nem először – kórházban kötöttem ki. Mondta is a doki, hogy rosszkor jöttünk. Miért? – kérdeztem. Egyszerű – felelte. Ha két nappal korábban jössz, semmi gond, ellátom, mehetsz vissza a táborba a többiekhez. Ha meg két nap múlva, akkor sincs gond, amputáljuk. De így…pucolhatom a sebet, hajnalig…
Ehhez még hozzájön az időnként szokásos poén, a hosszú, göndör hajammal. Tudniillik a baleseti váróban – ami láthatólag detoxikálóként is funkcionált – az egyik bódult részeg, aki csak hátulról látott, amint aléltan fekszem egy hordágyon negyven fokos lázzal, odafordult a barátomhoz, aki bevitt a kórházba, és velősen csak ennyit kérdezett tőle: „Nejed?”
A leckét megtanultam (de nem a hajviseletről): több és gyakorlottabb segítségre van szükség. Az Egyesületen belül létrehoztam egy saját, belső képzési- és vizsgarendszert, és mostanra több mint harminc jól képzett, önkéntes túravezetővel dolgozunk együtt az Evezzvelemben.

Canoe sun - www.evezzvelem.hu

Aztán ott van a sziget. Pontosabban: A Sziget. Magánkézben, a legjobb kézben van. Tulajdonosával jó barátságba keveredtünk az évek alatt – ugyanis engedélyt adott, hogy a vízitúrás csapatokkal élvezhessük vendégszeretetét. Itt aztán van minden, amiről mi és a túrázók álmodunk. Röplabdapálya hálóval, tüzifa bekészítve, napmelegítette zuhany, tetővel ellátott padok és a legendás pottyantós vécé. Minden házikészítésű, beleértve a kunyhót is. Mindez a Mosoni-Duna kellős közepén.
Reggeli előtt? A sziget felső csücskén az ember beleereszkedik a vízbe, lustán és álmosan viteti magát, majd százötven-kétszáz méterrel lejjebb kényelmesen kiszáll az alvégen. Ébren, frissen, újjászületve.
Ha pihenőnapot tartunk, azt csakis itt tesszük: a felnőtteket is megérinti a hely romantikája, és délutánra már kicsi és nagy együtt számháborúzik: van, aki az üttörő-élményeit éli újra, és van, akinek a lelkére most fényképeződik rá a gyerekkori szabadság egyik fontos szimbóluma. Estére előkerül a gitár is, és ugyanazt a rítust ismételjük a tűz körül, amit őseink, évtízezredek óta, szüntelen.

Ha már a „sehol, csak a Mosonin”-típusú lehetőségeknél tartunk: városnézés, kenuval. Szerintem ez óriási. Mosonmagyaróvárnál föl lehet evezni a Mosoniról a Lajtára, majd a még szűkebb Malom-ági Lajtára. Helyenként tényleg csak 1-2 méter széles, kertek alatt, füzesek közt tekereg. Alig fél óra után kikötünk egy hatalmas fa tövében, megfelelő beígért fagyimennyiségért cserébe hátrahagyunk egy őrszemet, és elindulunk a város sétáló-utcájába: ami száz méterre sincs! Konkrétan egy házsor választja el a főutcát a vízparttól! Hatalmas, mindenki szereti, és a fagyit is, ami véleményem szerint a dunántúli vízpartok legjobbja.

canoe trips Hungary - www.evezzvelem.hu

Lehet itt küzdeni is, ha ahhoz van kedve az embernek. A felső szakaszon, a 110-es folyamkilométer körül egy keskeny, viszonylag egyenes szakasz után (amiből ugyancsak nem sok van errefelé), egy éles balkanyarban sokat gyakoroltuk a mentést. A sodrás kidob a jobb oldalra, majd alávisz az időről-időre bedőlő fáknak, amik szépen vízbe borítanak. Ha nem a vízitúra első napján érnénk ide, nem lenne gond, de nagyobb gyakorlat híján volt, hogy egyszerre négy kenut és legénységét, leányságát kellett partra segítenünk. Két nyarat küszködtünk itt végig, hatalmas szakmai fejlődési lehetőség volt újabb és újabb megoldásokat találni a kihívásra. Azaz hogy ne boruljunk. Aztán 2011 körül fölfedeztem, hogy körbe is lehet menni, ugyanis a bal oldal még nem a part, csak egy sziget… azóta senki sem borult itt, fél óra alatt könnyedén kicselezzük, akár tizenöt kenuval is, hibátlanul.
És lássuk be: a vízitúrában talán a legcsodálatosabb, amikor összekapaszkodnak a hajók, hátradőlünk és lustán csorgunk lefelé. Lehet úszni, pancsolni, napozni és nem tudni semmi másról. Felejthetetlen.

Pihenőnapi röplabda a szigeten - www.evezzvelem.hu

A folyó számomra a természetes változás szimbóluma. Nincs gondom a változással, ha a maga módján és egészséges tempójában történik. Partok bomlanak, partok épülnek, semmi sem vész el, csak egy kicsit mindig más lesz. Ha szeretem a gyerekemet, engedem, hogy a saját ritmusában nőjön fel. Nem kényszerítem túl magas gátak közé, legfeljebb szeretettel terelgetem: úgy, hogy az hosszútávon számára is építő legyen és a korlátozás nem csak az én kényelmemet szolgálja. Ember és folyó, együtt, egymás mellett, egymásért. Mosoni-Duna, én ilyennek szeretnélek.

Gárdonyi Zsolt

2014.03.24.

Vízitúra miért


Fotó - evezzvelem.hu
Fotó - evezzvelem.hu
Fotó - evezzvelem.hu
Fotó - evezzvelem.hu
Fotó - evezzvelem.hu
Fotó - evezzvelem.hu
Fotó - evezzvelem.hu
Fotó - evezzvelem.hu

Hogy mi a jó a vizitúrában? Hú, mind a négy elem benne van - hallottam először a vizitúra-lelkesítést. Oké. Hát, betalált. Velem így kell beszélni.

Tűz + föld + levegő + víz – mint az esti tábortűz és a perzselő nyári nap + közvetlen kapcsolat az anyafölddel a sátrazás miatt, éjjel, amikor az ember lelke is megújul mindettől + nonstop friss levegő, magától értetődően + víz, víz, víz hullámzik alattunk a nap nagy részében.

Mi más kellene még?

Igen, nekünk is van vízpartunk, nálunk is, itthon is lehet remek, pancsolós-úszós, sütkérezős nyaralást levágni. Örök tenger-rajongóként ez korábban eszembe sem jutott volna, jobban el voltam foglalva a félig-meddig belénk növesztett „miért nincs nekünk tengerünk” című szomorú mantrával. A Duna vizén csillogó napfény, ami 100% élességgel belémhasítja a tomboló nyár hangulatát, egyszerűen nem hagy helyet további sóvárgásnak. Az ember elementáris vonzódását mindahhoz, amit „a nagy víz” vált ki, a Duna (főleg a Mosoni-szakaszon) szuperül hozza; csak közben meg ott van pluszban valami barátságos „otthonias” hangulat is mellette. A folyóparti nyaralás már eleve jóleső csapat-élményt ad. Még akkor is, ha az ugyanott tanyázó vidám vizitúrázók (-azt hiszik-) nem ismerik egymást. No de ha még egyazon érdeklődésű is mindenki, esetleg…

És akkor még nem is beszéltünk az evezésről. A testmozgás erőteljessége tökéletesen szabályozható ebben az esetben, kedv és motiváció szerint. A négyszemélyes indiánkenu leosztja, hogy ne adj’ isten az ember kicsit lógni is merészeljen néha, lazább lapát-mártogatásokkal (csak a fő-túravezető meg ne hallja ezt). Viszont akiben meg feszül a jang-erő, az kieresztheti és nyugodtan élre röpítheti a saját kenuját, mert igazán jó sebességet is fel tud venni ilyenkor a hajó. Különben meg a Duna helyenként (különösen a Mosoni) lendületesen kanyarog, tehát meg szoktunk játszani menet közben olyat is, hogy hanyattdőlős-lefelécsorgós (ez a bizonyos „szarazélet” – pozíció, tudjátok, karok a fej alatt, tekintet a magasságos kékségen, lélek meg benne a bizalomban, hogy egyvalaki úgyis figyel a rajzfilmekből jól ismert „vazze, jön a vízesés” - jelenetet megelőzni).

Van még bográcsozás is, meg tábortűz gitárral, az mindig jó. Ezt ne is ragozzuk, szerintem.

„És mi van, ha esik?” Szokták ilyenkor lecsapni a vélt jollyjokert, és na, erre a kérdésre nem sok mindent lehet felelni. Kivéve, ha tapasztalt vizitúrázó vagyok, mert erre mindig azt mondom: figyeljetek, egy nyári zápornál nincs jobb áldás, ha hirtelen össze akarsz hozni egy túracsapatot. Ez az emberi psziché működéséből fakadóan van így, ha gondoljátok, legközelebb elmagyarázom. A lényeg, hogy eső nem faktor az otthonmaradáshoz. Ezt már ezerszer újraösszegeztem, mindig ez jött ki. Tíz éves tapasztalat – nem csak erről.

A legjobban azonban a sátor varázsát tudom csodálni, minden egyes alkalommal, még mindig. Izgi a sátor, egy kis semmiség, amibe ha bebújsz, akkor mégis az univerzális védettség érzése kapcsol be. A sátor mobil-otthon. Ma már megint máshol alszunk, mint tegnap (hiszen vándortáborról van szó, napi kb. 25 km-t evezünk a következő táborhelyig), és mégis ugyanott. Hátamon a házam – de még csak nem is, mert nem én cipelem, hanem a kísérőautó. Van benne pár ilyen kis trükk, hogy a városi ember ne azzal kezdje, hogy tarzankodással kell egyből túlélőshow-t prezentálnia; de alapvetően teljesen az a jelszó, hogy „az ember és a természet, újra és bármikor”. Ez, na ez az, ami nagyszerűvé teszi a vizitúra-élményt.

Tényleg egy karnyújtásnyira van, szinte ciki, hogy mennyire. Kár ebből kimaradni, legalább néha megéri gazdagítani a Földön fellelhető színes nagyszerűségek megéléseit. Az Evezz Velem csapata tizeniksz éve tökéletesíti a szakmában való jártasságát, mindent tudnak a kenutúrázásról és arról, hogy hogyan lehet jó mindenkinek – legyen az természetbolond, sportlelkű, kényelemigényes városlakó, bulizós-ismerkedős vagy éppen zárkózottabb típus, gyermek, felnőtt, dédi, páros vagy páratlan, izgőmozgó vagy csendes szemlélődő.

Deres Anita