Az én Mosoni-Dunám



Első alkalommal egy felejthető családi túra során kenuztam végig a Mosoni-Dunát, ’98 körül. Utána néhány év szünetet követően 2004-ben már szélesebb baráti társaságomat vezettem rajta. Na, az nem volt unalmas! Mentünk előre, bele a nagyvilágba, hiába volt térképem, ugyanis a falvakat még a tiszai tapasztalatok miatt nagy ívben elkerültük, és aludtunk mindenhol, ahol nem volt kényelmes.
Rögtön első nap indulás után 2-3 órával megpróbáltunk pisiszünet okán kikötni egy meredek parton, ahonnan az állítólagos tulaj úgy próbált elűzni bennünket, hogy elkezdett hullámokat kelteni egy igen nagy motoros ladikkal – hátha beborulunk. Erre az egyik kormányos előkapta az ülés alól kedvenc Fiskars baltáját, meglóbálta feje fölött (jelezve a viking ősöket), és „vitázni” kezdett a tulajjal. A kérdés békés rendezését egyedül a sodrásnak köszönhettük - mely minket szépen továbbcipelt, lefelé.

Aztán újabb szünetet követően 2008-ban varázsoltak ide a vízitündérek. Lengyelországba indultam stoppal egy karate-edzőtáborba, de Rajkánál senki sem akart fölvenni. Két óra után könnyedén adtam föl, amikor eszembe jutott, hogy otthon – ki tudja, miért – betettem a karate felszerelés mellé egy Mosoni-Duna térképet is. A folyó Rajkánál ágazik ki a Dunából, így szinte a helyszínen voltam. Érdekes módon abba az irányba azonnal elvittek. A kenubérléssel is hátszelem volt, két óra múlva már nyugodtan lapátoltam lefelé. Sátor, túrafelszerelés értelemszerűen semmi sem volt nálam, és nagyon férfinak gondoltam magam, hogy egyedül a szabad ég alatt éjszakázok, a semmi közepén.
Másnap Mosonmagyaróvárról ártatlanul fölhívtam a barátnőmet (akivel egy ideje épp szakításban voltunk), hogy nincs-e kedve lejönni evezni kicsit. Volt. Az exbarát, exbarátnő szerepet hamar magunk mögött hagytuk, emlékszem, másnap a hajóban Hevesi Tamástól az „Ezt egy egy életen át kell játszani” című nagy kedvencemet énekelgettem Anitának. Hogy akkor mit érezhettem meg, már nem tudom, de tény, hogy tavaly, az esküvői szertartáson ez volt a zenei aláfestés, amikor a vendégek gratuláltak az eskünkhöz.

Azóta nincs megállás. A következő évben egy közel 70 fős nemzetközi társaságot vezettem végig a folyón (az immár hivatalosan is megalakult Evezz Velem Egyesület keretein belül). Fontos tapasztalat volt, hogy több támogatásra van szükségem: hiába vittem öt túravezetőt segítségül, a végén egy megsérült lábujj ürügyén – már nem először – kórházban kötöttem ki. Mondta is a doki, hogy rosszkor jöttünk. Miért? – kérdeztem. Egyszerű – felelte. Ha két nappal korábban jössz, semmi gond, ellátom, mehetsz vissza a táborba a többiekhez. Ha meg két nap múlva, akkor sincs gond, amputáljuk. De így…pucolhatom a sebet, hajnalig…
Ehhez még hozzájön az időnként szokásos poén, a hosszú, göndör hajammal. Tudniillik a baleseti váróban – ami láthatólag detoxikálóként is funkcionált – az egyik bódult részeg, aki csak hátulról látott, amint aléltan fekszem egy hordágyon negyven fokos lázzal, odafordult a barátomhoz, aki bevitt a kórházba, és velősen csak ennyit kérdezett tőle: „Nejed?”
A leckét megtanultam (de nem a hajviseletről): több és gyakorlottabb segítségre van szükség. Az Egyesületen belül létrehoztam egy saját, belső képzési- és vizsgarendszert, és mostanra több mint harminc jól képzett, önkéntes túravezetővel dolgozunk együtt az Evezzvelemben.

Aztán ott van a sziget. Pontosabban: A Sziget. Magánkézben, a legjobb kézben van. Tulajdonosával jó barátságba keveredtünk az évek alatt – ugyanis engedélyt adott, hogy a vízitúrás csapatokkal élvezhessük vendégszeretetét. Itt aztán van minden, amiről mi és a túrázók álmodunk. Röplabdapálya hálóval, tüzifa bekészítve, napmelegítette zuhany, tetővel ellátott padok és a legendás pottyantós vécé. Minden házikészítésű, beleértve a kunyhót is. Mindez a Mosoni-Duna kellős közepén.
Reggeli előtt? A sziget felső csücskén az ember beleereszkedik a vízbe, lustán és álmosan viteti magát, majd százötven-kétszáz méterrel lejjebb kényelmesen kiszáll az alvégen. Ébren, frissen, újjászületve.
Ha pihenőnapot tartunk, azt csakis itt tesszük: a felnőtteket is megérinti a hely romantikája, és délutánra már kicsi és nagy együtt számháborúzik: van, aki az üttörő-élményeit éli újra, és van, akinek a lelkére most fényképeződik rá a gyerekkori szabadság egyik fontos szimbóluma. Estére előkerül a gitár is, és ugyanazt a rítust ismételjük a tűz körül, amit őseink, évtízezredek óta, szüntelen.

Ha már a „sehol, csak a Mosonin”-típusú lehetőségeknél tartunk: városnézés, kenuval. Szerintem ez óriási. Mosonmagyaróvárnál föl lehet evezni a Mosoniról a Lajtára, majd a még szűkebb Malom-ági Lajtára. Helyenként tényleg csak 1-2 méter széles, kertek alatt, füzesek közt tekereg. Alig fél óra után kikötünk egy hatalmas fa tövében, megfelelő beígért fagyimennyiségért cserébe hátrahagyunk egy őrszemet, és elindulunk a város sétáló-utcájába: ami száz méterre sincs! Konkrétan egy házsor választja el a főutcát a vízparttól! Hatalmas, mindenki szereti, és a fagyit is, ami véleményem szerint a dunántúli vízpartok legjobbja.

Lehet itt küzdeni is, ha ahhoz van kedve az embernek. A felső szakaszon, a 110-es folyamkilométer körül egy keskeny, viszonylag egyenes szakasz után (amiből ugyancsak nem sok van errefelé), egy éles balkanyarban sokat gyakoroltuk a mentést. A sodrás kidob a jobb oldalra, majd alávisz az időről-időre bedőlő fáknak, amik szépen vízbe borítanak. Ha nem a vízitúra első napján érnénk ide, nem lenne gond, de nagyobb gyakorlat híján volt, hogy egyszerre négy kenut és legénységét, leányságát kellett partra segítenünk. Két nyarat küszködtünk itt végig, hatalmas szakmai fejlődési lehetőség volt újabb és újabb megoldásokat találni a kihívásra. Azaz hogy ne boruljunk. Aztán 2011 körül fölfedeztem, hogy körbe is lehet menni, ugyanis a bal oldal még nem a part, csak egy sziget… azóta senki sem borult itt, fél óra alatt könnyedén kicselezzük, akár tizenöt kenuval is, hibátlanul.
És lássuk be: a vízitúrában talán a legcsodálatosabb, amikor összekapaszkodnak a hajók, hátradőlünk és lustán csorgunk lefelé. Lehet úszni, pancsolni, napozni és nem tudni semmi másról. Felejthetetlen.

A folyó számomra a természetes változás szimbóluma. Nincs gondom a változással, ha a maga módján és egészséges tempójában történik. Partok bomlanak, partok épülnek, semmi sem vész el, csak egy kicsit mindig más lesz. Ha szeretem a gyerekemet, engedem, hogy a saját ritmusában nőjön fel. Nem kényszerítem túl magas gátak közé, legfeljebb szeretettel terelgetem: úgy, hogy az hosszútávon számára is építő legyen és a korlátozás nem csak az én kényelmemet szolgálja. Ember és folyó, együtt, egymás mellett, egymásért. Mosoni-Duna, én ilyennek szeretnélek.

Gárdonyi Zsolt