in English

Vízitúra a Mekongon
Első Magyar Mekong Expedíció, 2006.

Mekong térkép

Miután sikerült teljesítenem a közel 150 kilométeres táv leevezését a Mekongon, rengeteg embernek elmeséltem az átélt kalandokat, sok raftingos kollégámnak is. Senki sem hallott egyetlen magyarról sem, aki önerőből evezett volna a Mekongnak akár legcsekélyebb szakaszán is. De a lényeg nem is ez, hiszen az átélt élmények úgysem hasonlíthatók semmihez. A fontos az amit az Úton megtanulhatunk.

Az expedíció története

Nem előre megfontolt tervekkel érkeztem Bangkokba 2006 februárjának elején, inkább csak az ismeretlen Ázsia, a rengeteg különlegesség és sokféle csoda vonzott, amikről már korábban hallottam. Napokig kóboroltam a város turistagettójában és azon kívül, lenyűgözött a helyiek kedvessége, akik teljesen más mércével mérik a mosolyt, mint az európai emberek.

Mekong

Végül némi kitérővel Kambodzsa felé indultam, meglátogattam a világ legnagyobb templomegyüttesét Angkort, a fővárostól Phnom Penh-től kb. 70 kilométerre pedig önkéntesként angolt tanítottam egy kis faluban a helyi fiúcskáknak és lányoknak. Itt találkoztam két korombeli izlandi sráccal, akik hasonló céllal töltöttek el néhány napot. Erről videó itt. Az őrületről, amit utazásnak hívtak csak annyit, hogy fél év alatt szárazföldön jutottak át Lettországból Kambodzsába. Továbbra is tele voltak nagyratörő tervekkel, a következő állomásuk Laosz volt, ahol a Mekongon akartak evezni egy-két napig. Hamar jóban lettünk. Amikor meséltem nekik, hogy korábban Magyarországon szerveztem és vezettem vízitúrákat felajánlották, hogy tartsak velük. Bennem persze forrt a tettvágy, hogy minél jobban megismerjem Ázsiát és az ázsiaiakat, így azonnal igent mondtam. Megbeszéltük, hogy egy héttel később találkozunk Laosz fővárosában Vientienben. Bár szándékaikat ekkorra sem változtatták meg, de a sors közbeszólt és egyikőjüknek komoly fogfájása támadt. Hamar kiderült, hogy csak Thaiföldön lehet angolul beszélő orvost keríteni, ezért úgy döntöttek, hogy mégsem eveznek, hanem Bangkokot választják úti célul kénytelenségből.

Én egyedül maradtam az ötlettel, ami lassacskán nem is tűnt annyira őrültségnek, sikerült elfogadtató elképzeléseket alkotnom a kivitelezéséről. Az elkövetkező közel két hétben lépésről-lépésre közelítettem a városkához, amit kiindulási helyül választottam. Ezalatt az idő alatt sikerült összeszednem a legfontosabb felszereléseket: egy nagy traktorbelsőt, amihez az összes egyéb dolgot kötöztem később, és persze pumpát hozzá, valami csoda folytán egy vízhatlan zsákot, amibe minden értékes iratomat és a fényképezőgépet tettem, de ami a leglényegesebb, térképet is sikerült beszereznem. Na nem kell katonai precizitásra gondolni, 1cm 5 kilométert szimbolizált, ami annyit jelent, hogy egy icipici fekete téglalapocska jelképezett egy falut.

Az indulás előtt három nappal úgy tűnt egy ausztrál lány csatlakozik hozzám, de végül hallgatott rossz előérzetére és megváltoztatta szándékát. Nem is gondolhatta mennyire jól döntött, később a kenu, amit vásároltam nem volt alkalmas egynél több fő szállítására, így eleve kudarcra lettünk volna ítélve.

Úgy terveztem, hogy Luang Prabang-ból, a régi fővárosból busszal megyek Huay Xai-ig, majd a Mekongon evezek vissza ugyanoda. Semmit sem tudtam a folyóról, a benne élő állatokról és ez esetleges veszélyekről, és elképzelésem sem volt arról, hogy tervem vajon teljesen őrültség vagy esetleg tényleg megvalósítható. Szerencsémre akadt néhány utazási iroda, ahol beszéltek angolul. Az egyik szimpatikus fiatal lao-t megkértem, hogy jöjjön le velem a folyópartra, hátha sikerül megtudnunk valami fontosat a kapitányoktól, akik rendszeresen járják a vizet. Ketten is azt állították, hogy a dolog lehetséges, bár (nem először és nem is utoljára) látszott rajtuk, hogy kételkednek az épelméjűségemben. A feleslegesnek gondolt felszerelést a vendégház tulajdonosának gondjára bíztam, ahol laktam. Ebben az országban képtelen voltam azt feltételezni, hogy a lopásnak akár a gondolata is felmerüljön benne. Az útlevelem Laosz talán egyetlen könyvtárában hagytam letétben egy buddhizmusról szóló könyvért cserébe. Végül az utazási iroda alkalmazottjának elmagyaráztam mire készülök, és megígértettem vele, hogy ha két héten belül nem érnék vissza, akkor kezdjenek keresni az említett folyószakaszon. Utólag nevetségesnek tűnik a gondolat is, hogy ez megtörtént volna, nemhogy vízi, de egyáltalán semmilyen közrendőrrel nem találkoztam, leszámítva az első két éjszakám vendéglátóját Ban Dan faluban. Ő sem volt az a klasszikus rendőr, egyenruhában egyszer sem láttam.

Mekong

Huay Xai-ban megvettem az egyetlen valamirevaló vízi járművet, amely többé-kevésbé megfelelt az elképzeléseimnek (vagyis lehetőleg ússzon a vízen, legyen esélyem egyedül navigálni és férjek el benne. Ez utóbbi feltétel épphogy átment a vizsgán, csak nagy nehezen préseltem be magam minden beszálláskor.) Ráadásul a tulajdonos éles ésszel mérte fel szorult helyzetemet és nem sokat engedett a borsos árból. Ez a helyzetem pedig estéről-estére csak rosszabbodott, amikor ki kellett szabadítanom hátsó felem a hajótest öleléséből. A lapátról annyit, hogy a derekamig ért, nem volt markolata, és a toll formája, mely evezésre hivatott, inkább volt gömbölyű, mint bármi más. A piacon sikerült beszereztem elég élelmet, melyről úgy véltem kitarthat akár két hétig is. Na nem kell nagy lakomára gondolni, a negyvenfokos hőségben az eltarthatóság volt a legfőbb szempont. Így a következő dolgok kerültek a kosárba nagy mennyiségben: rizs, szárított hal, banán, több vastag, tányér alakú müzliszelet, mely sült krumplit, szárított almát és banánt tartalmazott, mindezt pedig sűrű méz tartotta össze. Vettem még különböző zöldségeket, 25 liter ivóvizet és csodák csodája egy csokit is találtam. Állaga alapján a készítője Buddhával lehetett kortárs, de ekkora kincstől semmi sem tántoríthatott el.

A parton kb. két órába telt mire mindent becsomagoltam, 5-6 kíváncsi lao fiatal leste minden mozdulatomat. Előző este vettem még egy tányér alakú, szalmából készült valamit, amiről azt gondoltam, hogy nap ellen éppen megfelel. Pakolás közben feltettem, a hajó korábbi tulajdonosának nagy meglepetésére. Mint kiderült az eszköz nem véletlen tányér alakú, ugyanis éppen annak használják a helyiek. Nevetve elvette tőlem és fejembe csapta saját vietnámi kalapját. Dél lehetett mire elindultam. A folyó nagyon szeszélyes volt, nem hagyott egy perc nyugtot sem. Állandóan ébernek kellett lennem, mert a hajóm a vacak lapáttal, egyedül szinte irányíthatatlan volt, a sodrás erőssége folyton változott, a meder pedig tele volt sziklazátonyokkal. A kalap pedig rendkívül hasznosnak bizonyult, mivel alakjának köszönhetően felerősítette a zajokat, így előbb hallottam meg a közelgő zúgókat, mintsem láttam volna. Mivel már javában benne jártunk a száraz évszakban az idő párás volt és fülledt, a hegyek pedig alig voltak kivehetők a nagyon vékony, de mindent átható füsttől, mely a dzsungel égetésével került a levegőbe.

Mekong

Amikor a túl nagy partmenti sziklák miatt a nem láttam, hogy mi következik kikötöttem és legyalogoltam néhány száz métert. Az áramlatokat figyelve megpróbáltam kitalálni merre lenne a legbiztonságosabb haladni. Nehéz dolgom volt, mert a hajó rendkívül instabil volt, a legkisebb ütődés is felboríthatta volna, sőt még az is, ha felcsúszok egy víz alatt megbúvó sziklára. Egy ilyen lehetetlennek tűnő helyzetben, az utolsó pillanatban egy helyi halász mellém állt az enyémnél kb. másfélszer nagyobb, motorral felszerelt hajójával, összekötött és átvitt a veszélyes szakaszon. Napokkal később ez még egyszer megtörtént egy olyan részen, ahol esélyem sem lett volna egyedül átjutni.

Helyenként tényleg habzott, őrjöngött a víz, a sodrás útjában hatalmas sziklák álltak, kiszámíthatatlan örvények és alsó áramlatok tették lehetetlenné a navigációt. Ilyenkor igyekeztem kitalálni merre akar vinni víz, és próbáltam nem ellenében, hanem vele haladni, éppen annyira kormányozni a járgányt, hogy megússzam borulás nélkül, lehetőleg nem elhasználva minden erőmet. Ráadásul, ha minden erőmet beleadva eveztem percekig minden lapátok királynőjével, akkor sem értem el a folyó sebességéhez képest legfeljebb 2 km/h-t, de ezt csak nagyon rövid ideig tudtam tartani. A Mekong árnyalatait semmiképpen nem a smaragdhoz, vagy gyönyörű türkizhez hasonlítanám. Sokkal inkább sárgásbarna, mint a frissen elkevert tejeskávé, bizonytalan színű csíkokkal és diszkrét buborékokkal a tetején. A folyómeder nagyon (túlságosan is) változatos, többnyire homokos, de ebből a legváratlanabb helyeken bukkannak ki a víztől koptatott, de mezítlábazáshoz így is kellemetlenül érdes sziklák.

Összesen öt napot töltöttem vízen, ezalatt nyolc olyan helyzetben voltam, ami nyilvánvalóan életveszélyes lett volna ha borulok, vagy kiesek a kenuból. Többször csak egészen közel a sziklákhoz tudtam elmanőverezni és a feltorlódott tarajos hullámok végigcsaptak a hajó oldalán, akár húsz-harminc liter vizet döntve a hajóba. Ilyenkor nem tehettem semmit csak tehetetlenül figyeltem az eseményeket és igyekeztem megtartani az egyensúlyt, mert a legkisebb billenés is az összes vizet a kenu egyik oldalába mozdította volna, amit visszahozni szinte a lehetetlennel egyenlő. Amilyen hamar csak lehetett kikötöttem és egy fél literes vizes flakonnal visszamertem az egészet oda, ahonnan jött. Bár akitől vettem a hajót egy gyönyörű narancssárga mentőmellényt is adott hozzá, (na nem ingyen) ami nagyban növelte a biztonságérzetemet, de ha a cuccaim vízbe esnek és a traktorbelsőnek köszönhetően tényleg fennmaradnak a tetején, akkor sem lett volna könnyű egyedül kihalászni őket, de előtte még a hajót és főként magamat.

Máskor viszont olyan békésen folydogált a Mekong, mintha csak egy lenne a rengeteg szelíd vízibivaly közül, melyek inni jártak a partjára. Ilyenkor hátradőltem és csak a fülemet tartottam nyitva. Teszem hozzá, hogy a közel hét méter hosszú, de hatvan centinél sehol sem szélesebb jármű stabilitását egy vízen úszó orsóéhoz tudnám leginkább hasonlítani, amit ha megpörgetnek nem áll meg egykönnyen. Ebben még egy hátradőlés sem egyszerű mutatvány. Sokszor legfeljebb egy-két kilométert tettem meg óránként így és halálra untam magam, bár ez még így is sokkal kellemesebb, mintha a Mekong segített volna hozzá ehhez a nem kívánt állapothoz. Mert egy keleti bölcs szerint a biztonság az a veszély, amit nem érzékelünk.

Mekong

Sokszor partmenti falvak mellett haladtam el, messziről látszottak az elszáradt pálmalevelekkel borított háztetők. A helyi férfiak többnyire halászattal, a nők aranymosással foglalkoznak. Március végén jártam arra, ami a száraz évszak utolsó harmadának kezdetét jelenti. Eső csak nagyon ritkán esik ilyenkor a Mekong vízgyűjtőjén, és ennek eredményeképpen a folyó vízszintje ilyenkor a legalacsonyabb. Ez jó alkalom arra, hogy a mellette, vagy sokkal inkább vele lakók a víz alól csak most kibukkanó szárazulatokat is átkutassák arany után. Rengetegszer láttam, hogy a falu apraja-nagyja ásókkal és tálakkal felszerelkezve dolgozik a homokos parton, és kicsi szigeteken. Jól esett embereket látnom, kommunikálni velük egy kicsit. Ez, bevallom abból állt, hogy jó hangosan odakiáltottam: SA-BA-DEE (szábádí). Ezt használják üdvözlésképpen és búcsúzáskor a nap minden szakában. Hát, az esetek nagy részében érkezett válasz, de nem mindig. Ennek az okát nem volt nehéz kitalálnom. Valószínűleg a kissé szokatlan külsőm váltott ki megrökönyödést. A Bangkokban még szürke, mostanra kifakult térdnadrág és a klasszikus evezzvelem-es, erősen barnás árnyalatot nyert póló volt rajtam leginkább. Az utóbbit a narancssárga mentőmellény takarta részben, a kompozíciót - melynek alapját én magam tettem ki, de az arcomat és fejemet borító sok szőrtől nem igazán látszottam - pedig az induláskor csereberélt vietnámi kalap koronázta. Ha ez nem lett volna elég egy laoszi aranymosónak, aki valószínűleg még soha nem mozdult ki falujából, akkor hozzáteszem, hogy a derekamra zsineget kötöttem, amire karabinerrel csatlakoztattam a sárga vízhatlan zsákot és állandóan a lábamnál tartottam arra az esetre, ha borulnék se veszítsem el. A karabiner azért kellett, hogyha beakadna valamibe, akkor könnyen leakasszam magamról, mert végzetesen könnyen víz alá kényszeríthetett volna. A hajóban színes műanyag (és ezáltal vízhatlan) zsákokban volt minden felszerelésem, s mindez egy másfél méter átmérőjű felfújt gumitömlőhöz volt rögzítve. Nem kellett rengeteg ész hozzá, hogy kétszáz méterről rájöjjenek: nem helyi halász csúfolja meg az evezés szent művészetét, ilyet csak egy farang (nyugati idegen) tehet. És ha hozzáadjuk amit az első két éjszakám vendéglátója mondott, akkor minden világossá válik:
- "Mostanában gyakran járnak erre fehér emberek.
- Igen? - kérdeztem.
- Igen. Tavaly is evezett itt egy francia férfi."
Vele mindenesetre érdekes lett volna tapasztalatokat cserélni.

Általában reggel tíz körül sikerült elindulnom, a délelőtti órák voltak a legértékesebbek, ilyenkor még viszonylag pihent voltam és a hőség sem emelkedett elviselhetetlen magasságokba. Ha nem kényszerített rá semmi, hogy megálljak és legyalogoljak körülnézni, akkor órákig eveztem, csak enni álltam meg egyszer. A második napon vettem észre, hogy másfajta veszély is fenyeget a folyón kívül. Már négy-öt órája haladtam lefelé komolyabb akadály nélkül, amikor hirtelen úgy éreztem meg kell állnom, sőt ideje táborhelyet keresnem. Láttam, hogy a parton több asszony aranyat mos, ezért gondoltam megállok és megkérdezem a falujuk nevét, legalább sejtésem legyen mekkora távolságot tettem meg. Ahogy kitéptem sajgó hátsófelem az ülésből hirtelen szédülni kezdtem, majdnem vízbe estem. Rájöttem, hogy egész nap alig ittam valamit, teljesen ki voltam száradva. Ráadásul mivel csak pár centivel ültem a víz felett, ezért az állandó ringatózás észrevétlenül tönkretette a koordinációmat, aznap éjjel úgy hullámzott alattam az ágy, mintha még mindig a hajóban lettem volna. Pihentem pár percet, ittam, és csak ezután tudtam annyira összeszedni magam, hogy felsétáljak az aranymosókhoz. Itt, a vidéki kis falvakban az asszonyok még általában a hagyományos alsó öltözéket, a sarong-ot hordják. Ez egy nagy, téglalap alakú, színes, nagyon vékony anyagból készült ruhadarab, melyet a derekuk köré tekerve viselnek. Bár a világnak ezen a táján a versenyszellem szinte ismeretlen fogalom, de sokszor a szebbnél szebb darabokat elnézve mindig úgy éreztem, hogy abban azért ők is éppúgy versenyeznek, mint a nők a Föld többi pontján, hogy kinek a legszebb ruhája. A nagyobb városokban (amiből európai mértékkel nézve alig van) már nyugatiasabban öltöznek. Miután beszélgetést kezdeményeztem (értsd: mutogatás és összefüggéstelen szavak ismételgetése), kiderült, hogy már több, mint harminc kilométert eveztem, az állandóan erős sodrás szépen lehozott. Végül a továbbhaladás mellett döntöttem fél óra beszélgetés után, ami főként mutogatásból és az általam büszkén ismételgetett "pai hua Huai Xai" mondatból állt. Ezzel azt próbáltam elmesélni minden lao tudásomat latbavetve, hogy Huai Xai-ból kenuztam le a falujukig. Majd mindig hozzátettem, hogy "pai hua Luang Prabang", vagyis az említett várost szeretném hasonló módon leírni. Jópofa, hogy minden nap egyre nagyobb tisztelettel néztek az első mondat hallatán, és egyre kevésbé értékelték az utóbbit. Hiszen Luang Prabang egyre közelebb volt, csak pár kanyar még.

Általában délután négy óra körül már nagyon fáradt voltam, ezért ha a már jól ismert banánlevelekkel fedett háztetőket pillantottam meg, akkor kikötöttem. Ilyenkor a parton játszadozó pár éves gyerekek sikítva menekültek előlem, szaladtak fel a házak felé. De mindig kicsit úgy éreztem, hogy ebben benne van a játék öröme, hogy végre történik valami nagyon izgalmas, nem csak egymással lehet bolondozni, hanem itt van egy (nyilvánvalóan teljesen hibbant, honnan jön, hová megy, de főleg miért?) idegen, aki életszerű okot és lehetőséget kínál egy kis rohangálásra. Ráadásul egy valamirevaló lao-nál legalább egy fejjel magasabb, az erős naphoz érthetetlenül túl világos a bőre, és mindehhez férfi létére hosszú, göndör haját összefogva tartja.

Mekong

Mire felsétáltam a magas homokparton addigra már általában a felnőttek is észre- és körbevettek. A fenn említett bonyolult lao mondatok segítségével elmagyaráztam nekik utazásom célját és körülményeit, és elmutogattam, hogy nagyon fáradt vagyok. Csak egyetlen, az utolsó alkalommal esett meg, hogy nem az első ember kínálta fel a házát éjszakára. Ekkor a kicsiny wat-hoz küldtek, (ezt a szót használja a lao, a thai és a khmer, vagyis kambodzsai nyelv is a buddhista templomok és kolostorok megnevezésére) ahol találkoztam a képeken is látható három fiatal szerzetessel. Aznap éjjel a kolostor (vagyis egy facölöpökön álló épület, nagy verandával és két helyiséggel) egyik szobájában aludtam. Az összes többi alkalommal a falusiak ajánlották fel, hogy töltsem náluk az éjszakát. Mindenhol végtelen, szívből jövő kedvességgel találkoztam, az volt az érzésem, hogy itt a vendégszeretet szó igazi tartalmat nyer, büszkén és boldogan segítenek. Előfordult, hogy finoman versengtek kinek a házát válasszam. Persze én rögtön elfogadtam az első ajánlatot, nem akartam válogatósnak tűnni és különben is nagyon egyformák voltak, sokkal inkább az érdekelt, hogy milyen aki benne lakik, de aki azonnal felajánlja a házát egy ismeretlennek az biztosan csak jó ember lehet. Ebben sosem csalódtam. A házak éppúgy, mint a kolostor lábakon állnak, a földszint istállóként szolgál a vízibivalyok számára. Így mindkét fél jól jár, az állatok szárazban alhatnak, az embereket pedig melegíti a hatalmas testekből felszálló hő, bár ez utóbbi erős és kellemetlen szagokkal járt együtt, mely nemcsak a ruhába, hanem talán még a ház deszkáiba is mélyen beleivódott. Azt azért tudni kell, hogy a "hideg", esős évszakban sem esik a hőmérséklet 10 fok alá.

Mekong

Esténként bőségesen megvendégeltek, sosem felejtem azoknak a vacsoráknak a hangulatát. A földön ültünk egy nagyon kicsi, vesszőből font, mozgatható asztal körül, amin sokféle étel volt. Mindenki tört magának khao niao-t (ragadós rizs, melyet számomra ismeretlen módon, de valószínűleg főtt rizs párolásával készítenek el. Dél-kelet Ázsiában minden étkezés alapja és tényleg annyira ragad, hogy vízzel lehet csak lemosni étkezés után az ember ujjáról. Olyan jelentőségű az ázsiai konyhakultúrában, mint a magyarban a kenyér, és nagyon hasonló szerepet is tölt be.) Ezután a khao niao-t belemártották valamelyik szimpatikus mártásba, vagy mekongi halból készült levesbe és így fogyasztották. Többször is találkoztam egy furcsa, zöldszínű, gyenge ízű porral, fogalmam sem volt mi lehet. Mivel nem akartam éhen maradni, ezért mint mindenből, ebből is szedtem. Később megtudtam, hogy kiszárított majd porrá őrölt mekongi zöldmoszat volt. Nem ütött nagyon szíven a dolog, előző hónapokban már ettem rostonsült szöcskét, férget és pókot is.

Az emberek annyira közvetlenek voltak egymással, mintha az egész falu egyetlen család lenne csupán, mindent áthatott a béke, a kedvesség és a szeretet. Nem egyszer fordult elő, hogy megpróbálták rámbeszélni valamelyik eladósorban lévő menyecskét mondván, hogy maradjak ott velük. Csábító volt az ajánlat, de nem feledkezhettem meg a célomról, így mindig udvariasan visszautasítottam az ajánlatot. Az egyik estén tényleg a fél falu összegyűlt (kb.50 ember) és hatalmas kártyacsatát rendeztek a verandán, ahol eredetileg aludni szerettem volna. Hogy mi volt a játék célja nem sikerült rájönnöm, de bevallom nem is törtem magam túlságosan, egy biztos: nem kisebb lendülettel játszották, mint mi otthon. Így végül saját hálószobáját kínálta fel egy hatvan év körüli matróna, aki a közösség vezetőjének tűnt. Szerencsére nem igazolódott be a félelmem, és az éjszakát néhány motoszkáló egér társaságában töltöttem el. Még az első este kicsit beteg lettem, tipikus náthás tüneteket produkáltam. Nem nagyon értettem a dolgot, mert sosem szoktam megfázni, de mivel elég rosszul éreztem magam, azért úgy döntöttem, hogy abban a faluban még egy napot eltöltök. Nem bántam meg, mert így valamivel mélyebb betekintést nyertem a helyiek életébe, részt vehettem egy disznóvágáson is. Az itteni házi sertések eléggé elütnek a magyarországi rokonaiktól. A színük meghatározhatatlan, szürkéskékhez közelít. Rövidebbek, magasabbak, a púpos gerincük pedig vicces külsőt kölcsönöz nekik. Ráadásul hosszabb farkukat állandóan csóválják és ettől sokkal inkább tűnnek házikedvencnek, mint haszonállatnak. Bár az, hogy mindkét jószágot egy óra alatt feldarabolták, az ellentmond ennek. A nap során sikerült vendéglátóm félénk fiának kegyeibe is férkőznöm, aki aztán megmutatta nekem a falut. Később rájöttem, hogy valószínűleg a levegőben lévő nagyon vékony füst irritálhatta a nyálkahártyámat és attól voltam rosszul.

Eredeti tervem az volt, hogy Hui xai-tól Luang Prabang-ig evezek, ami kb. 320 kilométert jelentett volna. De azt is elhatároztam, akármi történik nem élem meg majd kudarcként. Egy lehetőségem volt, hogy előbb befejezzem a túrát, ugyanis a hajók, melyek a folyó ezen szakaszán járnak két nap alatt teszik meg az utat. Az éjszakát a többnyire helyi utasok a Pak Beng nevű egy utcából álló városkában töltik el. Nekem öt kemény napba tellett, hogy idáig eljussak. Már induláskor úgy gondoltam, hogy itt majd újra megkérdezem a kapitányokat a további veszélyekről és általános körülményekről. Mivel nem akartam befolyásolni őket, ezért nem meséltem el milyen járművel tervezem a dolgot. Az első csak azt mondta, hogy szerinte lehetetlen leevezni a folyó további szakaszán, de ez nem hatott meg különösebben. A következő viszont annál inkább. Válasz helyett elkezdett az ujján számolni és közben lao szavakat mondani hozzá. A mellette álló srác magyarázatként hozzáfűzte, hogy azoknak a falvaknak a nevét sorolja, melyek közelében gyorsfolyású, veszélyes zúgók vannak. Kilencig jutott a számolásban. Bevallom, ez elrémített. Nyolc életveszélyen (és hány fel sem ismert veszélyen) voltam már túl, istenkísértésnek éreztem még kilencnek nekivágni. Úgy gondoltam mindent megadott a Mekong amit adhatott, felesleges mohóság lenne tiszteletlennek lenni ilyen nagylelkűséggel.

Ekkorra már borzasztóan kimerült voltam, nehezemre esett felsétálni a parton vagy kicsit erősebb tempóban evezni ha úgy hozta a szükség. Az egyetlen lábbelim egy szandál volt, ami igencsak megsínylette a sziklákon kapaszkodást, így két nap után elszakadt. Ezt követően mezítláb jártam mindenhol, ami a talpamnak nem tett túl jót, éppen ennek a napnak a délelőttjén szakadt le róla a bőr elég nagy (nekem már a kicsi is túl nagy lett volna ebben a helyzetben, amikor állandóan telement a seb forró, szúrós homokkal) területen.

Ez, és még sok más tényező hatására úgy döntöttem Pak Beng-ben fejezem be a túrát. Eladtam a hajót, a mentőmellényt és még néhány dolgot, amik csak akadályoztak volna a továbbjutásban, a kalapot pedig egy parton játszadozó kíváncsi gyerkőc fejébe nyomtam. Egy éjszakát aludtam a városban, tele kétellyel, hogy vajon jól döntöttem-e, mi van ha a kapitányok tévedtek és van esély továbbmenni. Azzal a tudattal feküdtem le, hogy másnap felszállok egy menetrend szerinti hajócskára, és úgyis meglátom. A laoszi menet rendjéről annyit, hogy négy órát várakoztam, mire megjött a hajó, kiderült, hogy az utasok a parton töltötték az éjt, mert az alacsony vízszint miatt nem lehetett biztonságosan áthaladni egy zúgón. Teszem hozzá, ott engem is egy halász húzott át.

A döntésem helyességéről pedig annyit, hogy ezen a hajón találkoztam egy buddhista szerzetessel, aki fél óra alatt több kérdésemre adta meg a választ a világ dolgairól, mint előtte bárki. Vele tartottam Kínába, majd az otthonába Thaiföldre, és rengeteg dolgot tanultam tőle. Miközben beszélgettünk a hajón egy ideig a vizet néztem, és azt találgattam vajon lett-e volna esélyem. Aztán ráébredtem, hogy nem ez a fontos és inkább belemélyedtem egy beszélgetésbe, ami két hónapig nem ért véget. Már azt hittem nem adhat többet a folyó, de talán cserébe mert tisztelettel bántam vele és gondoltam rá, hatalmas kinccsel ajándékozott meg.

* * *


Evezz Velem Egyesület

Gárdonyi Zsolt, elnök
Tel.: +36 30 600 9782
E-mail:
Székhely: 1119 Budapest, Halmi utca 6/B.

On-line jelentkezés itt

Részvételi Feltételek

Alapszabály

LAPÁTRA FEL!

Vízitúra szervezés

Bemutatkozás
Túravezetők
Vízitúra vezető képzés
Vízitúrák
Tudnivalók
Minőség
Mekong
Képek
Ajánlások

Vízitúrák

Visegrád kenutúra

Dunasziget kenutúra

Tiszafüred kenutúra

Vízitúra Öreg-Túr

Vízitúra Mosoni-Duna
Vízitúra Szigetköz
Kenutúra Rába
Vízitúra Csallóközi (Kis)-Duna
Vízitúra Tisza-tó
Vízitúra Velencei-tó
Háros-sziget vízitúra

Vízitúra folyók

Vízitúra Szentendrei-Duna
Vízitúra Ráckevei (Soroksári)-Duna
Vízitúra Ipoly
Vízitúra Tisza
Vízitúra Bodrog
Vízitúra Garam
Kenutúra Dunakanyar
Vízitúra Budapest Duna
Kenutúra Bodrog-ártér
Tokaj kenutúra
Ráckeve kenutúra

Vízitúra információk

Vízitúra szállás
Vízitúra utazás
Vízitúra elemózsia
Vízitúra felszerelés
Egy átlagos vízitúra menete
Vízitúra képek
Vízitúra video
Osztálykirándulás